Számomra szülővárosom, Nagyvárad egyet jelent a saját életemmel, családom kimondatlan hagyatéka, hogy a földet, ahol megszülettünk nem hagyjuk el, hanem utolsó percig szeretjük.
Előttem Édesapám, Thurzó Sándor, aki március 17-én épp 100 éve született, szintén rajongásig szerette Nagyváradot, minden tekintetben szívügyének érezte sorsát, felemelkedését, és ugyanúgy megsiratta bukását is.
A zenén keresztül egy olyan csodálatos világot tárt fel, ami ékes bizonyítéka annak, hogy szülővárosom milyen értéke volt Európának, sok esetben vetekedve Béccsel vagy Prágával. 1199-ig visszamenőleg felkutatta, kik voltak azok a szakmailag felkészült, kellőképpen motivált és lelkes emberek, akik a középkortól letették Nagyvárad egyházzenei alapjait, amelyen keresztül vált szülővárosom később meghatározó komolyzenei központtá.
Ők voltak az éneklőkanonokok! De beszéljen helyettem inkább Édesapám tanulmánya, amely 1983-ban, a Zenetudományi Írások (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest) kiadványsorozatban jelent meg.
Thurzó Sándor
NAGYVÁRADI ÉNEKLŐKANONOKOK (1199 – 1557)
Nagyvárad zeneéletének kezdetei a messzi középkorig visszanyomozhatók. Mindmáig fennmaradtak azok a jelentős írott dokumentumok, amelyekből kiderül: már a XII. században európai színtű zeneművészet virágzott Nagyváradon.
Művelői-fejlesztői – mint a kontinensünk sok korabeli országában – a katolikus egyház keretében tevékenykedő káptalani iskolák buzgó cantorai voltak. E tisztség jelentős egyházi méltóságnak számított: a cantorok főleg kanonokok soraiból kerültek ki, bár az is előfordult, hogy nem voltak kanonokok. Ez azonban nem korlátozta művészi és pedagógiai hatáskörüket, csupán a javadalmazás terén voltak különbségek.
A cantorok – tulajdonképpen éneklőkanonokok – hatásköre átfogta a zeneoktatás elméleti és gyakorlati oldalát, valamint a zenei élet szervezésével együttjáró tevékenységi területeket. Hivatásukat ezért nem is gyakorolhatták segítség nélkül, inkább szerveztek, irányítottak; a felelősségteljes gyakorlati zenei munkát voltaképpen helyetteseik, a succentorok végezték.
Művelődéstörténetünk felbecsülhetetlen értékű dokumentuma a híres jegyzőkönyv, a XIII. század első évtizedeinek jogi, társadalmi és kulturális eseményeit rögzítő latin nyelvű Váradi Regestrum, illetőleg a váradi káptalan statutumai (1208-1235, 1374).
Ez utóbbi forrásban olvashatók a cantor jogai és kötelességei: a cantor a káptalan rangfokozatai között a személyes képzettséghez kötött második helyet foglalta el, vagyis mindjárt a lector (olvasókanonok, a káptalani iskola vezetője) után következett, a prépost mellett, a kórus jobb oldalán foglalt helyet. Legfontosabb feladata a zenei gyakorlat szakszerű irányítása a hivatalos liturgikus kórusban (divinum officium).
A nagytemplomban úgy kellett vezetnie az éneket, hogy
„tapintatosságból és gondosságból a hallgatóban és éneklőben valósággal gyarapodjanak az áhítat és buzgóság gyümölcsei, mert (mint mondják) mikor a síma hangot keresik, a jó életet elvesztik, és: a cantor Istent csak bosszantja, mikor a népet hangjával szórakoztatja, és ismét: mit ér a hang édessége, ha nincs a szívnek édessége? így: hajlítsd a hangodat és hajlítsd az akaratodat, vagy: ügyelj a hangok összhangjára, vigyázz az erkölcs egységére, hogy egy szív, egy lélek legyünk felebarátainkkal Krisztus által, Istennel akaratunk által, mesterünkkel engedelmességünk által.” A cantor kötelessége volt az is, hogy a kórusra járó klérikusokat zeneileg felkészítse; az elméleti és gyakorlati oktatást ki kellett terjesztenie a helyes éneklés tudományára is, hogy az előadók az officiumon hibátlanul szerepeljenek.
A fenntebb említett forrás felsorolja, milyen napokon lehetett és kellett kötelességszerűen foglalkozni a zenével, egyben azt is előírja, hogy a succentor belátása szerint mikor hívhatja össze az iskolásokat a megszabott énekek leírására.
A szóban forgó forrás meghatározza a cantorság jövedelmét is. Az előírások pontosak és kategorikusak ebben a tekintetben is; akár van kanonoki rangja a cantornak, akár nincs.
Külön rendelkezések szabályozzák a cantor helyettesének, a succentornak a jövedelmét. „A cantor succentorának nincs külön kiutalt jövedelme, mivel, ha akarja, személyesen gyakorolhatja hivatalát, és nincs szüksége succentorra; de a cantornak mégis mindig szokott lenni succentora, aki részesül vele kizárólag a cantorság címén befolyó jövedelmekből, [ … ] a succentor a rábízott felnőtt iskolásoktól (ha nem szegények), akik zeneoktatást akarnak tőle venni, egyenként 12, a bejáróktól és vidékiektől pedig, akik szüleik vagy rokonaik vagy barátjaik költségén tartják fenn magukat, 4 dénárt kérhessen ádvent első vasárnapján.”
E rendelkezés jelentősége azért figyelemre méltó, mert elárulja, hogy az éneklőkanonokok és különösen a zenét gyakorlatilag művelő succentorok a zeneoktatást kiterjesztették a szigorúan vett papi renden kívül is, bevonták oktató-nevelő munkájuk hatáskörébe az érdeklődő világiakat is.
A tanítványok – a Regestrum felsorolásából kideríthetően – az akkori társadalom szélesebb rétegeiből verődtek össze. Némi túlzással ma így határozhatnánk meg munkájukat: a cantorok a kötelező szertartás zenei feladatai mellett az általános zeneoktatás feladatkörét is ellátták. Hivatástudó, művészetszerető emberek voltak, nevelők, akik a muzsika szeretetére, az énekművészet gyakorlására készítették fel a tanulókat.
A váradi püspökség történetéből tudjuk, hogy a káptalani iskola fő hivatását az egyházi utánpótlás biztosításában látta. Az iskola épületét a kanonoki lakások közelében jelölték ki, feltételezhetően a Hétközhelyen (a mai Augusztus 23 téren).
Az iskola vezetője az olvasókanonokok voltak, mellette működött az al-olvasó és az éneklőkanonok, valamint a succentor. A káptalani iskolák éneklőkanonokjai a kor szakképzett muzsikusai voltak.
Figyelemre méltó az iskola tanterve, munkarendje is; reggel, délben és délután folyt a tanítás, s a hittan mellett szónoklatot, gondolkodástant, szavalást és rendkívüli tárgyként költészetet tanítottak – a hét szabad művészetnek megfelelően.
A zeneoktatásra többnyire szombaton került sor, vagy ha e nap ünnepre esett, pénteken, valamint a nagy ünnepeket megelőző napokon. Mindebből kitetszik; hogy évezredünk első századaiban már szervezett zenei tevékenység folyt a váradi káptalani iskolában. A zene elméleti és gyakorlati oktatása – az egyetemeket leszámítva – a korabeli Európa országaiban hasonlóképpen folyt.
Az éneklőkanonokokról adataink hiányosak, soknak csupán nevét örizte meg a krónika – a váradi püspökség szolgálatában eltöltött évek feltüntetésével.
Ezek az adatok – minden hézagosságuk ellenére – rendkívül fontosak számunkra, hiszen Nagyvárad zenei életének sokszázados múltjára derítenek fényt. Viszonylag többet tudunk Róbert Károly fiának, Kálmán hercegnek az életútjáról, aki tipikus középkori értelmiségi pályát futott be: a váradi püspökség káptalani iskolájának hűvös-komor falai között kezdte munkálkodását éneklőkanonokként, és a győri püspöki székben fejezte be.
Jelenlegi ismereteink szerint az első megbízható adat nagyváradi éneklőkanonokokról 1199-ből származik. A feljegyzések szerint ekkor egy M-el kezdődő nevű cantor állott a püspökség szolgálatában.
Bár ő az első muzsikus, akiről tudomásunk van, de nem ő alapozta meg a nagyváradi egyházi zene elméleti és gyakorlati oktatását, hanem az ismeretlenség homályában rejtőzködő elődei, akiket még I. László király (1077-1095) bízott meg e nemes feladattal. Éppen ezért feltételezhető, hogy M már eleven zeneéletet örökölt elődeitől.
A Váradi Regestrum ismételten említést tesz Valerian-ról aki több felelős tisztséget töltött be a káptalanban: a Váradon tartott tűzpróbák nagyhatalmú bírája volt, s 1212-ben az éneklőkanonoki teendőket is ellátta. Kiderült róla, hogy a gazdagságáról és országos színtű szerepléseiről híres Borsa-nemzetség sarja volt. Testvére Ustaur, nagybátyja pedig Ányos mester, aki feltételezhetően szintén kanonok volt.
Az éneklőkanonoki tisztséget még 1212-ben Mihály őrkanonok vette át Valeriántól, akinek egyébként hivatásos társa is volt az isteni téletek végrehajtásában.
Hosszabb időn át csak az éneklőkanonokok nevét ismerjük.
1319-ben Iván lépett elődei nyomdokába; neve 1321-ben Bátori Andrásként tünik fel. Budai prépostság után lett Nagyvárad egyik jeles püspökévé.
1320-ban Pál mester lett a váradi püspökség káptalanjának cantora. Előzőleg az uralkodó udvarában teljesített szolgálatot. Érdemeire való tekintettel maga Károly király járt közbe XXII. János pápánál, hogy kanonokká nevezze ki. Utódja Miklós kanonok lett, aki öt éven át teljesített itt szolgálatot. (1325-1329).
Kálmán mester herceg volt, Róbert Károly törvénytelen gyermeke. 1317 körül született, s 15 éves korában éneklőkanonokként tűnik fel a váradi káptalanban.
A király 1332 őszén meglátogatta fiát, két év múlva, 1334-ben személyesen folyamodott a pápához, hogy emelje ki a törvénytelen születésből származó előnytelen helyzetéből és fiatal kora ellenére engedélyezze magasabb egyházi tisztség viselését.
Kérését teljesítették, de a jóváhagyás után kiderült, hogy az ifjú nem 22 éves, mint a folyamodványban szerepelt, hanem csak 17, s így nem akadt püspök, aki felszentelte volna.
A király és hercegfia újabb kérését 1335-ben XII. Benedek pápa hagyta jóvá, az újabb pápai kegy azonban már nem találta Váradon – közben esztergomi prépost lett, s ugyanakkor (1335-ben) üresnek nyilvánították a nagyváradi éneklőkanonoki állást.
Jakab éneklő succentor volt Váradon, 1332 és 1337 között; jövedelemadóként fizetett tizede előbb évenként 18, utóbb meg 28 garas volt.
Philippus-nak (1343), valamint az 1344-ben elhunyt Jakab-nak csak nevét ismerjük.
László éneklőkanonok 1346-1358-ig irányította a váradi káptalani iskola zenei tevékenységét. A szóban forgó esztendők okleveleiben sűrün említik nevét.
Így többek között 1357-ben Petrus Mihállyal, a király emberével a Szatmár megyei Szamosszeg határait járta, s annak birtokába iktatta be Mihályt, György fiát, a királyi pecsétgyűrű jegyzőjét. László mester, Gergely fia, a préposttá lett Fülöp utóda a cantori pályán. „Bullás ez is, a bulláért 34 forintot fizetett” – írja róla a krónikás.
1366-ban György (egyes források szerint: Gergely volt a neve) vezette a káptalani iskola zenei munkáját.
István 1367-1369-ig töltötte be a cantori állást. Szép karriert futott be: 1373-ban csanádi préposttá nevezték ki. Az éneklőkanonoki állásban utódja Jakab lett, aki korábban a csanádi káptalani iskola vezető lectora volt (1373).
A váradi iskolához ő is pápai bulla útján került. E kinevezés kapcsán tisztázatlan problámák is felmerülhettek:
„forrásunk azt mondja, hogy ez ügyben folynak a tárgyalások, mindenek felett e kettős kinevezésből is alig lőn valami. Legalább azután még két évtizeden át is mindig István az énekeskanonok Váradon. Jakab énekeskanonokot pedig csak 30 év múlva, 1405-ben találunk: ez kétségkívül már más Jakab”.
László nádor egy 1369-i leveléből kiderül, hogy Kárász faluban élt Bereczk cantor, váradi éneklőkanonok, aki aztán Kárász Bereczk néven került be a káptalani cantorok névsorába. Szirmay Antal XVIII. századi történetíró szerint 1371-ben még váradi éneklőkanonok volt. „Midőn ugocsamegyei birtokát, Zepre elpusztult falut ismét benépesíté, ez őróla Kárászlónak neveztetett el s neveztetik ma is.” Mindebből kiderül, hogy Kárász Bereczk 1369-től 1371-ig viselte az éneklőkanonoki tisztséget ebben az iskolában.
Pármai Antal szentszéki követ jegyzője volt István éneklőkanonok, aki 1384-ben teljesített zenei szolgálatot Váradon. Igen képzett ember lehetett, hisz „mind Rómától való pártfogoltatása, mind Pármai Antal mellett viselt hivatala arra látszanak mutatni, hogy Olaszhonban ismerős vala, s az ismeretséget ottan végzett tanulmányai alkalmával szerezhette”. Nem azonos az 1367-ben Váradon működő István cantorral.
Domokos éneklőkanonok neve szintén csak egy évig szerepel a cantorokat megörökítő feljegyzésekben (1395). Igen hamar eltávozott vagy elhalt utódja, Lukács éneklőkanonok is, bár az sem kizárt, hogy az akkori püspök helyettesével vagy a káplánnal azonos (mindkettőt ugyancsak Lukácsnak hívták), s ebben az esetben 1396-tól 1403-ig végzett zenei missziót a váradi iskolában.
Jakab éneklőkanonok 1405-től 1406-ig volt tagja káptalannak, Miklós pedig csak 1407-ben. Utódja András éneklőkanonok lett , aki 1408-1421 között viselte a cantori tisztséget. „Időközben a káptalani dékánságot is viselte s több köteles-helyi kiküldetésben vett részt. Igy 1417-ben Barlabásy Mihály király emberével beiktatá Upor István erdélyi püspököt és atyjafiait a bereg megyei Gelényes és Chama birtokába, melyeket a királytól új adomány címén nyertenek.”
Huszonkét évig viselte a megtisztelő cantori címet Dionysius (1405-1427). Sajnos a nevén kívül egyebet nem tudunk róla, pedig érdekes egyéniség lehetett, ha ennyi éven át hűséggel szolgálta a muzsika ügyét.
Miklós éneklőkanonoknak is csak a nevét ismerjük (1422-1424). Bár mindössze a jelzett esztendőkben volt cantor, zenei munkásságáról éveken át emlékezik a krónikás.
Miklós fia Antal 1428-1433 között volt váradi éneklőkanonok és dékán, „1428 tavaszán új püspöke, Jakch Dénes nevében Rómában járt a kereszténység üdvözletére, mely alkalommal püspökké kineveztetéséért a szabott szolgálati díjat, kétezer forintot is lefizette”.
Három éven át (1435-1438) szerepel Pál éneklőkanonok neve a cantorok sorában. Egyébb adatot nem is ismerünk róla. Gál éneklőkanonok neve is több éven át olvasható a fennmaradt dokumentumokban (1439-1443), Imre éneklőé pedig csak 1472-ben.
Tizenhat éven keresztül (1443-1459) vezette a váradi káptalani iskola zenei munkáját Gyulay Miklós mester, kanonok. A feltételezések szerint azonos azzal a személlyel, aki 1436-ban a krakkói egyetem anyakönyvében mint Péter fia van bejegyezve.
„Először 1438-ban tünik fel, midőn Zsákai Bálint deák király emberével a Bihar megyei Félegyháza azon részébe, melyet Zsigmond király Hoszszaszai Bothos Istvánnak és Péternek adományozott, ezeket beiktatá. 1443-ban az elhalt vagy eltávozott Gál éneklőkanonoknak lett utódja s három év múlva [ … ] egyszersmind az erdélyi püspöknek tasnádi vikáriusa fordul elő. Az éneklőkanonokságot még másfél évtizeden túl, 1459-ben is viselte, de a tasnádi helyetteségétől, melynek birtokosai a püspökök bizalma s hajlandósága szerint gyakran változtak, korán megvált: 1448-1449-ben már Csanádi Péter ózdi főesperes a tasnádi vikárius, de 1454-1457 években ismét Gyulay, s az 1456-1462 évek közt a kolosi főesperességet is viselte. 1454-ből ismeretes egy ítéletlevele, mely Tasnádon , december 11-én kelt s mellyel három előkelő s egymással perben álló özvegy nő, úgymint Domahidi Andrásné, továbbá Károlyi Bertalanné és Károlyi Lánczné ügyében e két utóbbi részére esküt itélt.”
Nagyvárad történetének egyik legmozgalmasabb, legtragikusabb korára, az 1474-i török pusztítás idejére esik Márton énekeskanonok tevékenysége 1472-1476 között.
András énekeskanonok 1478-ban tevékenykedett a váradi káptalani iskolában, Farkas Bálint éneklőkanonok pedig 1481-től 1483-ig. Ez utóbbi pályája is felfelé ívelt: prépost, majd nagyváradi püspök lett.
Nehéz megállapítani, hogy Hestgfi Miklós éneklőkanonok neve helyesen került-e be a forrásokba, vagy nem. Egy 1488-i oklevélben mindenesetre így írták, „de tollhiba is lehet benne”. A fontos az, hogy tevékenysége az 1487-1489-es esztendőkben szorosan összefonódott a váradi iskola zenei osztályának teljesítményeivel.
A XVI. század első évtizedében (1503-1510) Mihály éneklőkanonok vezette a váradi iskola zenei életét. Feltételezhető, hogy azonos azzal a személlyel, aki „midőn Vay Imre kanonok társától hetvenöt forintot vesz fel kölcsön, elismervényében magát soloniki püspöknek s az éneklőkanonokság commendatorának nevezi.”
Szászvárosi Miklós neve csak az 1522-1524-es években szerepel az éneklőkanonokok sorában, elképzelhető azonban, hogy ennél sokkal tovább „egy évtizedig is bírhatta e javadalmakat.”
Mátyás egyházi jogtudor 1529-ben teljesített cantori szolgálatot, Zágrábi Mátyás pedig 1531-ben. Bár csak egy oklevél említi ezen a néven, s a jogtudori cím sem áll mellette, tevékenysége alapján arra lehet következtetni, hogy azonos személy a fentebbi Mátyással, sőt Zágrábi Olasz Mátyással is.
Igen hosszú ideig, 1525-től 1549-ig teljesített zenei szolgálatot a váradi káptalanban Albertus mester is; sajnos, nevén kívül nem maradt fenn más feljegyzés róla. Hasonló a helyzet Szegedy Bertalan (1553) és Albertus de Válaszuth (1554) váradi éneklőkanonokkal is.
A középkori Várad éneklőkanonokjainak sorát Kamanczy Gergely mester nevével zárjuk, aki 1555-től 1557-ig állt a zene szolgálatában.
„Valószínűleg a Szent István káptalanból lépett előre, hol 1539-ben mint kanonokkal találkozunk vele. Az 1556-1557-i váradi ostrom szenvedéseinek s az ostromot már megelőző politikai zavarok sanyarúságainak egyik osztályosa. Midőn mindinkább világosabb lett, hogy a Zápolyai-párt Ferdinándtól elszakadni s Izabella királynét és fiát a török segedelmével visszahíni fogja: a Ferdinánd-pártiak, hogy a hazának új kettészakadásának megakadályozzák, még egy utolsó kísérletre határozták el magukat. Négytagú követséget indítanak Ferdinándhoz, hogy vagy védje meg őket Izabella s a török ellenében, vagy pedig oldja fel őket hűségi esküjök alól. E követség egyik tagja Kamanczy Gergely volt. A követek, mint az egykorú Forgách váradi püspök írja, csak szép szavakat nyertek, s Várad Izabella hatalmába jutott.”
Kamanczy 1557 után a Dunántúlra távozott, s három év múlva, 1560-ban csornai prépost s Ferdinánd király káplánja lett, de emellett még mindig váradi éneklőkanonoknak írta és iratta magát.
*************************
A váradi éneklőkanonokok névsorával három és fél évszázados történelmi időszakot fogtunk át: 1199-től 1557-ig. Rendkívüli zenetörténeti jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy a viharos események szabdalta korszakban lényegében törésmentesen folyt az intézményesített, módszeres zeneoktatás.
Ez a sajátos zenei oktató-nevelő munka – mint minden kulturális megnyílvánulás a középkorban – egyházi tevékenység volt, de hatott az általános zenei művelődésre, a középkori Nagyvárad zenei életére is. Feltételezhető, hogy a püspökség és a káptalan zenei munkájában az ismert európai vonások mellett sajátos helyi vonatkozások is jelentkeztek.
A kialakult nagyváradi egyházzenei élet időtállónak bizonyult az évszázadok folyamán.
Hogy ez mennyire így volt, elég ha Luxemburgi Zsigmond német-római császár és királyra gondolunk (1368-1437), aki Váradon temetkezett és végrendeletében megparancsolta, hogy a székesegyházban az ott nyugvó fejedelmekért éjjel-nappal zsoltárokat és himnuszokat énekeltessenek.
Az énekkar létszámát nem ismerjük, de elképzelhető, hogy jelentősnek kellett lennie, ha ekkora művészi feladat elvégzésére alkalmasnak minősítették.
Álljon itt az éneklőkanonokok névsora – időrendben:
- M ………………………………………….1199
- Valerian………………………………….1212
- Mihály……………………………………1212
- Iván……………………………………….1260 – 1279
- János……………………………………..1281 – 1282
- Iván……………………………………….1284 – 1288
- Ivánka……………………………………1291
- Iván……………………………………….1294
- Csanád….. ……………………………. .1295- 1322 (megszakításokkal)
- Miklós…. …………………………….. 1306
- Jakab…………………………………… 1318
- Bátori András (Iván)… …………… 1319
- Pál…………….. ……………………….. 1320
- Bátori András……………………….. 1321
- Miklós…………………………………..1325 – 1329
- Kálmán herceg……………………….1332 – 1335
- Jakab (succentor)……………………1332 – 1337
- Philippus……………………………….1343
- Jakab (succentor)…………………..1344
- Gergely fia László………………….1346 – 1358
- György…………………………………1366
- István…. ……………………………….1367 – 1369
- Kárász Bereczk……………………. 1369 – 1371
- Jakab fia Jakab………………………1373 [?]
- István………………………………….. 1384
- Domokos……………………………. 1395
- Lukács……………………………….. .1396 – 1403 [?]
- Jakab…. …………………………….. .1405 – 1406
- Dionysius……………………………. 1405 – 1427
- Miklós………………………………….1407
- András………………………………… 1408 – 1421
- Miklós………………………………… 1422 – 1424
- Miklós fia Antal…………………… 1428 – 1433
- Pál……………………………………… 1435 – 1438
- Gál……………………………………… 1439 – 1443
- (Péter fia) Gyulay Miklós……… 1443 – 1459
- Imre…………………………………… .1472
- Márton………………………………… 1472 – 1476
- András………………………………… 1478
- Farkas Bálint……………………….. 1481 – 1483
- Hestgfi Miklós…………………….. 1487 – 1489
- Mihály……………………………….. .1503 – 1510
- Szászvárosi Miklós……………… 1522 – 1524
- Albertus……………………………… 1525 – 1549
- Mátyás………………………………. 1529
- Zágrábi (Olasz) Mátyás………… 1531
- Szegedy Bertalan…………………. 1553
- Albertus de Válaszuth…………. 1554
- Kamanczy Gergely…………….. 1555 – 1557
Nagyon tetszik, megosztom!